Actions

Work Header

Luna és Hermione percek

Chapter Text

– Mit csinálsz, Luna? – Kérdezte Hermione, mikor meglátta barátját, aki a könyvtár elrejtett szegeltében varázsolni próbál.

– Én csak próbálok megtanulni egy új varázsigét. A leírás alapján egyszerűnek tűnt, de nekem nem megy.

Hermione szemügyre vette az asztalra terített könyvet:  Haszontalan, trükkös, és mókás bűbájok. A nyitott oldal tele volt egy sor egyszerű varázslattal, amikből a legtöbb nem pont úgy működött, ahogy az ember elsőre gondolná. Volt például egy olyan, aminek a hatására a leírás alapján az ember képes átlátni a falakon, de valójában semmi mást nem csinál, mint egy hatalmas lyukat robbant a legközelebbi falba.  Voltak viszont jóval ártalmatlanabb, de hasonlóan átverős varázsigék is. Bizonyára Luna is egy ilyennel bajlódott.

– Melyiket próbáltad? – kérdezte Hermione.

– Ezt itt! - mutatta Luna – Az ölelésbűbájt.

Hermione elolvasta az utasítást, amiben egyértelműen azt monda a szerző, hogy a varázslat hatására egy ölelés fogja érni a végrehajtóját, de azt már nem mondta, hogy közvetlenül maga a varázslat lesz az, ami ezt megteszi. Hirtelen megértette, hogy mi ebben a trükk, és hogy mi volt az a furcsa érzés, ami korábban arra késztette, hogy benézzen a leghátsó polc mögé, ahol Luna rejtőzött.

– Tudok neked ebben segíteni – mondta kuncogva.

– Segítesz nekem megtanulni? – csillant fel Luna szeme.

– Dehogyis! – kiáltott Hermione, majd szorosan a karjaiba zárta.

Chapter Text

Hermione egy pillanatra sem ellenkezett, mikor Luna kézen fogta és felsegítette a padlóról. Biztosan tudta, hogy a lány még csak nem is sejthette akkor, hogy éppen miatta sírt a földön kuporogva kastély egyik üres udvarán.

A szőke lány visszakísérte az épületbe, majd leültette maga mellé egy padra, és elővette táskájából a kék bögréjét, amiben soha nem hűlt ki az ital, és fizikai képtelenség volt kilöttyenteni belőle a tartalmát. Az idősebb lány kezébe nyomta a forró kakaót, amit reggeli óta hordott magával arra az esetre, ha éppen kedve támadna hozzá, hogy a nap folyamán megigya.

Hermione lassan kortyolgatni kezdte, és próbálta megállni, hogy bármit is mutasson Lunának, ami elárulhatná szomorúságának okát.

– Nagyon szívesen segítek megoldani neked bármilyen problémát, ha elmeséled, mi volt az ami miatt úgy sírtál mint egy kismadár, mikor kiesik a fészekből – szólt Luna minden előjel nélkül.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy tudsz segíteni – válaszolt Hermione.

– Akkor csak mondd el, hogy mi bánt, hátha könnyebb lesz utána!

A lány iszonyú szorítással a mellkasában a naiv kijelentés gazdája felé fordult, majd minden korábbinál jobban kezdett szorongani a csinos, kedves arc láttán.

– Neked olyan könnyű az érzéseidről beszélni, de én még csak meg sem vagyok képes érteni a sajátjaimat – közölte egy szomorú tekintet mellett.

– Ezért sírtál olyan csúnyán? Mert nem érted az érzéseid?

– Igen. Nagyjából ezért. – Hermione szeme sírt, bár könnyek már nem érkeztek mellé. – Nem találok sem érveket, sem okot, sem pedig értelmet abban, amit szeretnék. Tudom, hogy nem szabadni így éreznem, de nem értem, hogy miért teszem mégis... már ha valós egyáltalán bármi is.

Luna mosolyogva közelebb húzódott, majd a tenyerét a lány mellkasára tette, pontosan oda, ahol a szíve volt, mintha csak meg akarná érinteni a dobogó fájdalomgépet, hogy csillapítsa annak iszonyatos erejét.

– Ő idebent – kezdte kedves hangon– néha igenis jobban tudja, hogy mi jó neked, mint te magad. Ha néha megállsz, és hallgatsz rá egy perce, akkor rájössz majd, hogy nem is olyan nehéz megérteni, hogy mit szeretne neked mondani.

Hermione pedig pontosan azt tette. Nem volt azonban szüksége egy egész perce ahhoz, hogy dűlőre jusson saját magával, mert hirtelen minden világos lett számára, ahogy Luna a szívére szorította a tenyerét. Óvatosan letette maga mellé a bögrét, majd gyengéden az ujjai közé zárta a puha, meleg kezet, és a lány nagy, kék szemeibe nézett.

– Most már értem – suttogta.

Chapter Text

– Ezerszer mondtad már nekem, de én akkor sem hiszem el! – fakadt ki Hermione aznap már sokadszor. – Narglik márpedig nem léteznek!

– Dehogynem! – szólt vissza Luna kimondottan nyugodt hangon. – Persze még én sem láttam egyet sem, de ha nem lenne a talizmánom ellenük, talán már ellepték volna az egész kastélyt.

Hermione nem bírta tovább féken tartani magát, és hangosan lecsapta a könyvét az asztalra. Felugrott a székéből, majd felemelt mutatóujjal fordult szembe a hollóhátassal.

– Mondj nekem három olyan dolgot, ami szerinted nem létezik! Persze csak ha fel tudsz sorolni három ténylegesen kitalált valamit abból a sok... izéből, amikről már hallottál apád barátaitól.

– Ott van elsőnek a kék orrú ormányos pillangó – kezdte Luna –, amiről kiderült, hogy csak csalás.

– Folytasd, kérlek! – sürgette Hermione.

– Lássuk csak... ott vannak még az Észak-amerikai morzsás szarvú szapirtyó. Mint kiderült, arrafelé nem élnek, csak Európában, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában...

– Jól van! Elfogadom egynek, bár csak erős fenntartásokkal.

– És harmadiknak pedig...

– Hallgatlak! – szólt közbe Hermione kissé provokatívan.

– Nem létezik olyan nap... hogy ne ábrándoznék rólad – suttogta végül Luna.

– Mi van? – kiáltott fel Hermione, de igyekezett féken tartani a hangját. Látta, hogy a reakciója elbátortalanította a szőkét, akinek esze ágában sem volt bántani őt semmivel, így szelídebbre fogta a hangját. – Tényleg nincs?

Luna kissé erőtlenül csóválta a fejét, de közben egy kedves mosoly ült ki az arcára, mintha csak várná az elfogadást a griffendéles részéről. Hermione pedig visszaült a vele szembeni székre, maga is elmosolyodott, és halkan megszólat:

– Nekem sincs olyan napom, hogy ne gondolnék rád.

– Hiszek neked! – kiáltott fel boldogan Luna.

Chapter Text

Hermione Granger éppen csak az aznapi második munkaóráját töltötte a saját, külön irodájában, és a házimanók jogaiért küzdő alapítvány költségvetésének tervezésével volt elfoglalva, mikor a kandallójából hatalmas, fényes robajjal valósággal kizuhant Luna Lovegood.

Minden korábbi bejelentés nélkül érkezett, ráadásul még tőle is szokatlan állapotban. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, majd Hermione szemügyre vette a szakadt ruhákban, apró vágásokkal borított arccal és kezekkel, valamint csapzott, koszos hajjal megjelent jövevényt.

– Hermione, szia! Bocs, hogy csak így beestem! – szólalt meg a szőke mintha csak úgy éppen arra járt volna, majd lehuppant egy székre, hogy kifújja magát.

– Veled meg mi történt? – szólalt meg végül Hermione döbbenetében.

– Volt egy kis nézeteltérésem egy Perui városban néhány furcsa alakkal. – kezdte Luna izgatottan a meséjét. – Találnom kellett valakit, aki hajlandó nekem eladni egy újszülött akromantulát, és mint kiderült, a kocsmában ahol kérdezősködtem, ott az "akromantula" egy helyi kis szitokszónak számít. Szóval nem volt valami jó fogadtatása annak, amikor felálltam egy székre, és elkiáltottam magam, hogy van-e itt egy akromantula, amitől valaki meg akarna szabadulni.

– És aztán mi volt? – kérdezte Hermione. – Csak nem támadtak meg?

– De igen, ráadásul aztán végigkergettek az egész épületen, de szerencsére találtam egy kandallót, ami illegálisan rá volt kötve a hopp-hálózatra, szóval csak beugrottam, és elkiáltottam az első úti célt, ami az eszembe jutott.

Hermione erre a kijelentésre rögtön kételkedni kezdett. Hónapok óta nem látta a világjáró kalandort, szóval cseppet gyanús lett neki, hogy miért is az ő irodája volt az első célállomás, ami beugrott neki.

– Hogy lehet, hogy pont ezt a helyet választottad annyi lehetőség közül? – kérdezte karba tett kézzel.

– Mostanában elég sokat gondoltam rád, az az igazság.

– Micsoda? – Hermione még inkább kételkedni kezdett.

– Ha ilyen helyzetekbe kerülök, általában önkéntelenül is az jár a fejemben, hogy mit csinálnál te, ha itt lennél – vallotta be Luna, mire Hermione kissé meghatódott.

– Ez igazán kedves tőled.

– Szóra sem érdemes, viszont... van még valami – szólt Luna miközben felugrott a helyétől.

– Mi lenne az? – kérdezte Hermione.

– Azt hiszem, hogy azért is gondoltam rád annyit, mert hiányoztál nekem. Lenne kedved velem ebédelni, és beszélgetni erről-arról? Persze csak miután kicsit rendbe szedtem magam.

Hermione pedig, akit egy különös, sehová nem tehető érzés kerített hirtelen hatalmába, elmosolyodott, majd közelebb lépett és megfogta Luna kezét. Miután a szőke volt immár az, aki elnémult meglepetésében, Hermione kedvesen megszólalt:

– Mit szólnál inkább egy vacsorához? Biztos bőven lenne mit mesélned arról, hogy merre jártál mostanában.

– Nem is keveset! – válaszolt.